Gobbi Hilda: Közben

Name: Gobbi Hilda: Közben
SKU: 6394
Availability: InStock

Ft 7.050,00

Gobbi Hilda alakja Blaha Lujza, Jászai Mari és Bajor Gizi neve mellett került be a halhatatlanok sorába, a magyar színjátszás történetébe.
„Minden este megfaragni egy szobrot, szakmai alázattal, érzelmekkel, tudással, mesterséggel, kreativitással” – vallotta szakmájáról.

Végtelenül őszinte és kendőzetlen önéletírásában születésétől, 1913-tól pózok nélkül láthatjuk a színészt, a szerzőt, de legfőképpen az embert.
Játékával pedig éppen a színpadi maszkok remekművét alkotta meg, a maskarák és álarcok rejtekében jutott el a szerep lélektani lényegéhez és varázsolta élővé azt. Karaktere nemcsak Mirígy és Szabó néni ikonikus szerepével vonul be a színháztörténetbe, hanem mint a színésztársadalom közösségének szervezője is.
Kezdeményezésére jött létre a Bajor Gizi Színészmúzeum, a Horváth Árpád kollégium, a Jászai mari és az Ódry Árpád színészotthon.
fanatikus, eltökélt és fáradhatatlan színházcsináló volt, aki az időt évadokban mérte. Az egyik róla megjelent kritikusi vélemény elolvasása után a következőket írta: „Másnap azt hittem, hogy mindenki fölismer az utcán. S azt éreztem, igen sokat kell még tanulnom, hogy ne csak a Gobbi nevet, de a Hildát is megtanulják.”

Cikkszám: 6394 Kategória: Könyvek Címkék: Gobbi Hilda, író, könyvek, Közben, olvasás, önéletírás

Leírás

Gobbi Hilda: Közben – ELŐSZÓ (Részlet a könyvből):

„Ez a kép nem mond semmit, talán csak azt, hogy szűzen és meztelenül jöttem a világra. És mégis – ha jól megnézem: egész gyerekkorom tükörképe ez a fotó. Mivel jelezze egy család meztelen kis kölykének társadalmi helyzetét? Az én esetemben egy főkötővel. Csipke, kis kokárda, szalag – nagyobb, mint a gyerek feje – a szegény ember pamutmaradékból kötött lapos kis sipkája helyett. Az a főkötő volt az akkori kor újszülöttjének státusszimbóluma.
Brunhuber Manó híres budai fényképész cégjelezte a fotót. – De szebb a kép, ha a rémült kicsi lába boldogan kalimpál a levegőben – mi sem egyszerűbb -, kefét alája! Hát igen. Azt hiszem, ez a kefe is szimbólum! Én fölemeltem a lábamat a szúró, bántó, alattomos sörte fölül – ezt a szokásomat egész életemben megtartottam, hogy élni tudjak. Hála: Brunhuber Manónak.
De a fotó előtt meg is születtem, 1913. június hó 6-án, Budapesten, egy klinikán. Anyám tizenhat éves volt (engedéllyel mehetett csak férjhez), amikor szült engem. Akkor még nem volt divat a kislányok anyasága. Így lopta el apám és a család anyám tavaszait, álmait, visszahozhatatlan ifjúságát.
Mélyen átélt magyarságomnak alighanem az az igazi oka, hogy alig van magyar vér rosszul csörgedező ereimben. Hadd érzékeltessem néhány adattal a gyökereket, amelyből végül is kinőttem.”