Francis Carco: Villon

Ismeretlen ismerősről szól ez a könyv. Mert ki ne ismerné Villont, a költőt, a mély zengésű és hetyke balladák, sistergő bökversek, szellemes formajátékok, a Nagy Testamentum keserű, kiábrándult, de annyira megragadó oktáváinak szerzőjét, a legnagyobb középkori – és őszinteségével, egyéni hangjával –, az első igazán modern poétát, akit a magyar közönség rég szívébe fogadott? De ki ismeri Villont, az embert, a diákvezért és kocsmatölteléket, nagyurak pártfogoltját és zsiványok cimboráját, szép kisasszonyok tubadúrját és utcalányok kitartottját, a csavargóvá, tolvajjá, hamisjátékossá züllött szépreményű magisztert, akinek kezéhez talán embervér is tapadt? Egyáltalán, ki ismeri igazán ezt a költőt, aki így vall:
„Mindent tudok hát, drága herceg…
Csak azt nem tudom, ki vagyok… – s akiről seregnyi irodalomtudós szorgos munkája is alig derített ki valamit? …